Amikor nekünk felnőtteknek van szükségünk kapcsolódásra...
Elég zűrös volt a hétvégénk!
Volt sok vendégség, jövés-menés, játék, de - vagyis pont ezek miatt - volt rengeteg sírás és hiszti is...
Z heves érzelmei bennem is sok mindent indítanak el ilyenkor. Érzem, hogy fáradok, lemerítik a rendszeremet, ami amúgy sincs a topon mostanság.
És egyik este elkezdtem azon gondolkodni, milyen jó is lenne, ha lenne hozzánk és gyerekeinkhez is egy amolyan kis szótárféle. Ez megkönnyítené a helyzetét mindenkinek! Mennyi rossz érzéstől szabadulhatnánk meg - sőt meg se jelennének bennünk! A gyermekünk nem azt látná, hogy anya felemeli a hangját! És ettől nem ijedne meg, hogy baj van, nem szereti már, haragszik rá, rosszat csinált...
Ezek az érzések fel sem merülnének benne! Pontosan tudná, hogy anya azért kiabál, mert elképesztően sok minden van rajta, kimerült, elvesztette a türelmét! De nem Ő rá dühös! Őt ugyanúgy szereti, imádja! Csak elfáradt!
Mennyire szuper is lenne így élni! Ehhez jó lenne, ha mi felnőttek el tudnánk mondani, mi a valódi baj, mi bánt, mi esne jól. Saját magunknak, a párunknak és gyerekeinknek is! És hagyni másnak is, hogy ezt tegyék!
De ez nagyon nehéz! Sokan nem tanultuk meg gyerekként, hogyan kell!
A szüleink legjobb tudásuk szerint, legnagyobb szeretetükkel neveltek minket, de sokszor kaptunk olyan reakciót tőlük, ami azt erősítette bennünk, hogy a mi véleményünk, akaratunk nem számít. Hallhattuk gyerekként, hogy azért kell így vagy úgy csinálni valamit, "Mert ÉN azt mondtam!", "ÉN vagyok a felnőtt!".
Kérdéseinkre a miértekkel kapcsolatban, kaphattuk azt a választ, hogy "Ne vitatkozz!", "Te ezt nem tudhatod, még kicsi vagy!".
Ha elestünk, és valami fájt sok-sok "Katonadolog!" és "Semmi baj!" érkezhetett hozzánk vigasztalás gyanánt.
Ezek mind mind affelé vittek minket, hogy megtanuljuk nem kifejezni, kimondani, érezni, ami bennünk van.
Mert az nem jó, nem érdekes, nem számít, nem szerethető...
Sokat segíthet a Kapcsolódó Nevelés Páros meghallgatás eszköze, hogy visszataláljuk a saját érzéseinkhez, újra tudjuk és merjük őket kifejezni. És más minta alapján kezdjünk működni, ezt a működést tanítva gyermekeinknek is.
Ha mellettük vagyunk és megengedjük a gyermekeinknek, hogy véleményt mondjanak, ellenálljanak, hisztizzenek, rosszul érezzék magukat, azt tanítjuk nekik, hogy fontos, amit éreznek, szabad rosszul lenni, mert akkor is szeretjük, támogatjuk őket, amikor ilyen nehéz érzései vannak!
És mesélhetünk nekik arról is, mi történik bennünk, mi hogy érezzük magunkat! Persze azért ne tarktáljuk őket a gondjainkkal! Hogy ne csak annyit érzékeljenek, ami látszik, mesélhessük nekik a valódi érzéseinket, szükségleteinket! Hogy ne hihessék azt, velük van a gond, és most épp nem szeretjük őket.
Amikor lenyugodott a vihar, és mindenki kiadta a benne levő feszültséget, odaguggoltam Z-hez, és azt mondtam neki
- Ne haragudj, elvesztettem a türelmem, nem volt szép dolog, hogy kiabáltam! De nagyon szeretlek!
- Tudom! Akkor is szeretsz, ha türelmetlen vagy! - mondta, mosolygott és megölelt.