Az első lépések

A Picurunk most kezd járni.

Múlt hétvégén nálunk voltak a nagyszülők.

A nagyobbik így tobzódott a figyelemben.

Egyszer csak valahogy úgy alakult, hogy mindenki a lépegető totyogót csodálta.

Milyen ügyes!

Milyen stabilan megáll!

Milyen óvatosan leül, mielőtt elesne!

Milyen bátran elindul már!...

Mindenkitől ömlöttek a dicsérő mondatok, ujjongtunk, tapsoltunk, ha sikerült tennie 8 lépést.

A nagyobbik ott áll tmellettünk, és nézte ő is az attrakciót.

De láttam, hogy egyre inkább nem érzi jól magát a helyzetben.

Egyszer csak elkaptam, az ölembe vettem!

- Gyere Z baba, mutasd, milyen ügyesen tudsz járni!

Nevetett. Felállt és elkezdett viccesen, billegve menni anyukám felé. Mikor odaért, tapsban törtünk ki, kurjongattunk, hogy de ügyes! Utána jött vissza hozzám, ugyanazzal a tettetett esetlenséggel. Megint örvendeztünk.

Szerencsére a nagyszülők is benne voltak a játékban, ők is tapsoltak, megdicsérték. Még 1-2 ilyen kör után hozzám érve kihúzza magát, és határozottan kijelentette:

- Anya, én már nem vagyok baba, tudok járni!

- Téééényleeeeg?! Nahát, ez szuper! - válaszoltam, és megöleltem. Az ölembe vettem, megpuszilgattam. Nevetett.

A tesó érkezésével a nagyobbik gyerekünk sokszor elveszni érzik a szeretetünket, a figyelmünket, hiszen a kicsivel is rengeteget kell foglalkozni. Osztoznia kell a szülők, nagyszülők figyelmén, ami eddig kizárólag az övé volt. Ez borzalmasan nehéz lehet. Hiszen pont a tesó érkezése körül, ebben a hatalmas változásban lenne szüksége még több kapcsolódásra, hogy jól legyen.

Itt most ő vevő volt a játékosan felajánlott kapcsolódásra, én pedig voltam olyan jól érzelmileg és fizikailag is, hogy meg tudtam adni neki! A Nevetésmeghallgatás által pedig meg tudott szabadulni a benne lévő feszültségtől. És minden kisimult.

Az pedig külön szuper, hogy mindezt számára kedves négy felnőtt asszisztálhatta végig.