Esik a hó! Reggelizzünk kint!
Tegnap reggel, miközben a krumplilángost sütöttem reggelire, hatalmas pelyhekben elkezdett esni a hó! Persze mindenki azonnal menni akart ki!
Gyorsan mindenkit felöltöztettem a reggelit felnyaláboltam, és így a hóesésben reggeliztünk, állva, kint az udvaron!
Pedig nálunk fontos szabály, hogy az asztalnál ülve eszünk.
Belül azért ez nem ment ennyire egyszerűen!
Az első gondolatom az volt, hogy szépen megreggelizünk, felöltözünk, és majd utána kimegyünk! Mégiscsak asztalnál eszünk, nem "állva, mint a lovak"!
Ebbe így bele is lazultam, de ahogy néztem kifelé az ablakon, és bámultam a vízszintesen száguldó hópihéket, egyszer csak belém hasított, hogy mi van, ha addig eláll a hóesés, pont olyan gyorsan, ahogy jött! És megijedtem! Hogy megfosztom az időközben már ablakról ablakra rohangáló gyerkőcöket az idei első havazás élményétől.
Bejött valami régi érzés, emlék, elszalasztott születésnapi buliról, osztálytársakkal való találkozásról, ahova nem mehettem valamilyen számomra már akkor is érthetetlen indok miatt. És egy pillanatra pontosan éreztem, mennyire rossz is volt ez. Mennyire voltam csalódott, megértetlen és eszköztelen, hogy elérhessem, amit szerettem volna!
Nem akartam, hogy ezeket az érzéseket a gyerekeim most érezzék, így jött minden étkezési szabályunk semmibe vétele. Miközben sült a lángos, öltöztettem a manócskákat, és félig kint, félig bent menedzseltem a helyzetet
Végül is szuper móka, ha kint eszünk, és még konyhát sem kell utána takarítani!
Sokat beszélünk arról, hogy a mintáink mennyire határozzák meg életünket, reakcióinkat. Valahol most is pont ez történt.
De jó látni, hogy nem csak a kiabálásért, a játszani nem tudásért, a türelmetlenségért stb. lehetnek "felelősek" gyerekkori sémáink, hanem az ilyen bohókás vasárnapi reggelekért is.
A legszuperebb persze az lenne, ha a saját gyerekkori hiányaink miatt nem őket próbálnánk meg kárpótolni, hanem magunkban gyászolnánk el, és adnánk meg mindazt, amit akkor nem kaphattunk meg!