Kimenő

Múlt héten úgy alakult, hogy extrán sok kimenőm volt.

Azért írom, hogy alakult, mert nem tudatosan terveztem így, egy részét legalább is biztosan. Voltam előadásokat tartani, két támogató csoporton is, és elkezdtünk egy számomra nagyon izgalmas témához kapcsolódó csoport tematikájának összeállítását is.

És még ott volt a csodás Kapcsolódó Nevelés oktatótársakkal tartott játékalkalom is. És ezek számokra mind mind nagyon örömteli, inspiráló és élvezetes programok voltak.

Volt részem bőven Páros meghallgatásban is, ahol a számomra most nagyon intenzív érzelmeket hozó és nehezen megélhető élethelyzetemmel tudtam jó sokat ventilálni, kiabálni, kiadni, ami bennem van.

Vasárnap már egész nap itthon voltam, és igazából csak hétfőn tudatosult bennem, hogy mennyire másképp vagyok most itthon, a gyerekekkel is.

Sokkal türelmesebben, megértőbben, empatikusabban állok a problémáikhoz, nehézségeikhez. Nem pattan el a cérna a reggeli készülődés közben, nem érzem, hogy valaki ezt most oldja meg, mert én nem akarom.

Többet játszom velük, amihez tényleg, jó szívvel tudok bekapcsolódni, nem pedig azért, mert tudom, hogy kellene.

És ők is sokkal nyugodtabbak, kevesebb a hiszti, kiborulás, cukik, bújósak, bohóckodnak. És bár szombat délután már eléggé lelkiismeret furdalásom volt, hogy az egész napot külön töltöm, mélyen belül éreztem, hogy ez nekem jár, és kell!

És amit még nagyon fontosnak érzek, hogy ezt ki is mondtam!

Sokszor hallhatjuk, olvassuk, hogy mi vagyunk az elsők, ahhoz, hogy a család többi tagja jól legyen, nekünk kell jól lenni. Hogy üres vödörből nem lehet inni adni és hasonlók...És tényleg! Mennyire egyszerű és nagyszerű is ez!

Mégis sokszor futunk bele abba a csapdába, hogy még megcsinálom ezt vagy azt, csak öt perc és készen is vagyok, akkor inkább lemondom a fodrászt/barátnőt/edzést, majd holnap megmosom a hajam, kibír még egy napot, gyorsan megcsinálom, senki nem csinálja meg helyettem.

Ha gyerekkorunkban azt láttuk, hogy a szüleink sokat dolgoztak, anyukánkra úgy emlékszünk, aki mindig mosott, főzött, takarított megállás nélkül, este nem hogy kikapcsolódni nem ment el a barátaival, de alig várta, hogy végre lefektessen minket és ő is pihenhessen, akkor nincs mintánk arra, hogy szabad és ér magukat és a mi igényeiket előtérbe helyezni.

És nem tudjuk azt sem, mindezt hogyan kellene csinálni. Úgy érezhetjük, ehhez nekünk nincs joguk, a kötelesség a legfontosabb, minden a mi feladatunk, nehezünkre esik segítséget kérni és elfogadni, rosszallóan és irigykedve nézzük más anyukák koktélozós Facebook képeit, monoton fásultságot érzünk a mindennapokban.

Mindez nem a mi és nem is a szüleink hibája.

De ha felnőttként felismerjük, hogy ez így nem jó, és tudatosan változtatunk ezen a működésünkön, azzal azt tanítjuk a gyerekeinknek, hogy értékesek, hogy szabad kiállni saját szükségleteinkért, jól létükért, jár nekik is a móka és a pihenés, van egészséges egyensúly a pihenés és a kötelező tennivalók között

Eszközt adunk a kezükbe, amely hozzásegítheti őket egy boldogabb élethez.

Élményeket, emlékeket is kapnak, melyekhez egy kiegyensúlyozottabb, derűsebb, szeretetteljesebb szülőkép kapcsolódik!