Miért kell előbb saját magunkat tölteni, hogy a gyerekeinket is tudjuk?

Szülőként teljesen megváltozik az életünk, nagyon sok új teendő, feladat szakad ránk, melyben helyt kell állnunk.

És mi nagyon igyekszünk jól csinálni! Erőnkön felül is!

De előbb utóbb, beszorulunk az idő-erőforrás-feladatok háromszögébe, és eljöhet az a pont, amikor nem vagyunk képesek egyedül helyt állni mindenben.

Segítség pedig kevés, vagy annál is kevesebb.

Ilyenkor kénytelenek vagyunk eldönteni, mit sorolunk hátrébb, halasztunk el vagy mondunk le róla.

Érdekes módon én ilyenkor egyáltalán nem arra gondoltam először, hogy akkor most nem fogok mosni, nem rakom rendbe a konyhát (még ha eben esetleg lejjebb is adtam az idők során), nem főzök, kevesebbet játszom a gyerekkel, vagy elhalasztom a bevásárlást.

Inkább azon töprengtem, hogy le akartam ülni egy bögre teával 10 percet csak nézni ki a fejemből, de helyette akkor inkább berakok gyorsan egy mosást, hogy azzal is haladjak. Vagy lemondtam a jógát, áttettem az időpontomat a fodrászhoz.

Mióta ismertem a Kapcsolódó Nevelést, rengeteget változott bennem ez is.

Értem, és el is hiszem, hogy jár és kell nekem is a kikapcs.

A Páros meghallgatásoknak hála nincs lelkiismeret-furdalásom, hogy a saját töltődésemre is figyelek.

Nem inogok meg a pillanat hevében, ha a gyermekeim kérlelnek induláskor, hogy anya ne menj el!Tudom mit tegyek - és több opció közül is választhatok -, ha sírás, kiborulás van, mikor indulok.

Tudatosan figyelek, hogy legyen saját töltő kapcsolódásom, időm magamra, elég meghallgatásom.

Persze van, hogy ezekkel együtt sem megy annyi saját idő, ami jól esne.

De miért van az, hogy sokunk valahogy evidensnek veszi, hogy ha bármiből lejjebb kell adni, le kell mondani, az a mi tornánk, a fodrászunk, a pihenésünk, a barátnőkkel való találkozás?

Miért érzünk minden mást fontosabbnak? 

Én azért, mert ezt láttam gyerekként.

"Első a kötelesség, utána a szórakozás" hallom még most is nagymamám szavait. És ő tényleg eszerint élt. És tennivaló akadt mindig. Mindig valamit csinálnia kellett. Mert mit fognak mások gondolni, mert tennivaló akadt mindig. És tette mindezt a lehető legjobb szándékkal, átadva anyukámnak, és általa nekem is a mindenek felett álló kötelességtudatot.

Vagy mert mindenhonnan azt halljuk, hogy ennek a sok mindennek együtt (anyaság, család, háztartás, munka, hivatás, barátok stb) mennie kell, és azt gondoljuk, ha nem megy az a mi személyes kudarcunk!?

Vagy mert lelkiismeret-furdalásunk támad, hogy csak úgy üldögélünk kicsit, ahelyett, hogy haladnánk a teendőkkel, pedig annyi mindennel el vagyunk maradva!?

Szokták mondani, hogy egy gyerek felneveléséhez 4 felnőtt kell, képtelenség, hogy egyedül vagy a munkahelyen megfáradt párunkkal kiegészülve helyt álljunk minden másban is!

És ez nem a mi kudarcunk!

Ahogy az sem, hogy nem tudunk másképp működni!

Nem megy minden együtt! Nagyon veled vagyok, ha úgy érzed, néha neked sem!

És pont mert annyira sok minden a tennivaló, és erős lehet bennünk a kötelességtudat, sokszor nem engedjük meg magunknak, hogy elmenjünk kikapcsolódni.

Mert hétköznap csak azokban a rövid ovi, suli utáni pár órákban lehetünk együtt a gyerekeinkkel, és azt érezzük, nem foszthatjuk meg őket ettől.

Mert azt a kis időt legalább velük szeretnénk tölteni!

Mert fontos nekik az együtt töltött idő.

Mert szeretnénk kapcsolódni hozzájuk, játszani, mókázni, közös élményeket szerezni.

És azt gondolhatjuk, kibírjuk, hogy mi most kicsit háttérbe vonulunk, és lemondunk erről is meg arról is, csak hogy ők jól lehessenek, nekik adhassunk!

A gyerekeink azonban belőlünk táplálkoznak.

Mi tudunk nekik figyelmet, szeretetet adni, meghallgatni a bánatukat, kiborulásaikat.

Fontos látnunk, hogy bár közhely, de hatalmas igazság, hogy kimerülten, a saját szükségleteink kielégítése nélkül nem fogunk tudni velük lenni, minőségi kapcsolódást adni nekik.

Lehet, hogy ideig--óráig menni fog, de hosszú távon biztosan nem.

Szükségünk van a saját időre, a töltő kapcsolódásra a párunkkal, a szeretteinkkel, a barátainkkal, valakivel, aki meghallgat minket.

Ha ezt felismerjük, és tudatosítjuk magunkban,akár erre rendszeres alkalmakat ütemezünk be, vagy csak meg tudunk állni egy kicsit, észrevenni, hogy valami nem oké, beragadtunk egy mókuskerékbe, és folyton a teendők után rohanunk, a napi gondokon jár a fejünk, miközben a gyerekkel tornyot építünk,akkor már hatalmas lépést tettünk.

Ha eszünkbe jut, hogy ez azért lehet, mert kezdünk lemerülni, és kapcsolódásra, felnőtt időre, én időre van szükségünk, óriási dolgot tettünk.

És ez nem azért van, mert valami gond van velünk, vagy valamit rosszul csinálunk.

Egyszerűen így működünk!Muszáj töltődnünk, hogy őket is tölteni tudjuk!

Ezzel a tudással már sokkal közelebb vagyunk ahhoz, hogy másképp lehessen.

A Kapcsolódó Nevelés azon túl, hogy új megközelítésbe helyezi a gyerekeinkkel való kapcsolatot, gyakorlati eszközöket ad a kezünkbe, melyekkel szeretetteljesebben kapcsolódhatunk a csemetéinkhez, abban is támogat, hogy felismerjük, nekünk mire van szükségünk. Tudjunk változtatni a működésünkön, képviselni a szükségleteinket, és igenis elmenni találkoznia barátokkal, ha ez tölt fel minket, akkor is, ha épp (már hetek óta) szalad a ház.

Azáltal, hogy ezt meglátjuk, másképp kezdünk gondolkodni és megengedjük magunknak a kikapcsolódást, hatalmas ajándékot adunk a gyerekeinknek! 

Olyan szülőt, aki nem kimerült, belefásult a hétköznapok teendőibe, hanem tényleg, szívből képes ott lenni velük, élvezni a közös pillanatokat.

Olyan szülőt, aki azt tanítja a gyerekeinek, hogy szabad, és kell figyelni a saját szükségleteire, hogy ér tenni azért, hogy jól érezzük magunkat, és szabad kiállni magunkért, azért, amire vágyunk.

Olyan szülőt, aki nem helyezi maga elé a házimunkát és a bevásárlást, tud segítséget és támogatást kérni, azt is tanítva ezzel a gyerekeinek, hogy nem kell mindenhol egyedül helyt állni a világban.