Miután elvonult a vihar

A legutóbb arról írtam, milyen jól sikerült az a néhány hármasban otthon töltött nap.

Kérdeztétek, hogy, mi van akkor, ha éppen nem áll együtt minden, és mégis elszakad a cérna a reggeli készülődés, ovis, bölcsis járat, fürdés, alvás, öltözés sokszögében.

Mármint nem a gyerek(ek)nél, hanem nálunk.

Ilyen is van!

Előfordul!

Hiszen emberek vagyunk.

Ha veled is megesik, ölelés!

De ez nem jelenti azt, hogy rendben van a gyerekekkel kiabálni, fenyegetni, türelmetlennek lenni.

Egyáltalán nincs!

De sokat segít, ha meg tudjuk engedni magunknak, hogy hibázzunk, rosszul is csinálhassunk dolgokat!

Ha el tudjuk fogadni, hogy nem vagyunk tökéletesek, és nem is kell annak lennünk! Persze mindezek mellett, érdemes keresnünk a lehetőséget, hogyan tudjuk legközelebb jobban, másképp csinálni.

Ez a tudás mind bennünk van, csak elő kell tudni bányászni a nagy kupac egyéb érzelem, kimerültség, múltbeli sérelmek, feszültségek alól.

Vagyis úgy talán pontosabb, hogy le kell fejtenünk mindezeket, hogy előbukkanhasson az a vágyott "másképp"...

Erre szuper eszköz a Kapcsolódó Nevelésben a Páros meghallgatás.

Amikor megismerkedtem a Kapcsolódó Neveléssel, és elkezdtem a hat alkalmas csoportot, már rögtön az első alkalommal "Aha!" élményem volt!

Elképesztően jól akartam csinálni már előtte is az anyaságot, nehogy traumatizáljam a gyerekem - ma már a szó is mást jelent nekem, mint akkor. Folyamatosan olvastam, kerestem az új lehetőségeket, eszközöket, amiktől azt gondoltam könnyebb lesz a mindennapi hullámvasút, és ezáltal mindenki jobban lehet. És mikor mégis türelmetlen voltam, felemeltem a hangom, borzalmasan éreztem magam. Lelkiismeret furdalásom volt, sokszor megfogadtam, hogy legközelebb ilyen nem lesz!

De persze lett! És nagyon akartam valahogy ezeket a helyzetet kompenzálni, jóvá tenni, Így mikor a Gyerekidőről, Sírásmeghallgatásról, Nevetésmeghallgatásról tanultam, azt éreztem, végre működő eszközöket kaptam, amiket nekem használnom kell, mert jól lesz tőle a kislányunk.

Rendkívül lelkes és hálás voltam, hogy vannak ezek az eszközök. Használtam is őket, ha "helyzet" volt, vagy ha szükségét éreztem, meg csak úgy. Ha volt hozzá kedvem, lelki erőm, ha nem.

Ma már tudom, hogy a varázslat a száz százalékos figyelemben és jelenlétben is rejlik, de akkor még nem tudtam. Aztán már az oktatóképzésen talán egy meghallgatás közben pont arról beszéltem, hogy mennyire nincs hozzá kedvem sokszor. Ülni a konyhában a földön és hallgatni a kiborulást hosszú hosszú perceken át! És Egry Zsuzsi a maga laza és végtelenül kedves módján csak annyit mondott:-Timi, akkor ne csináld!

És itt elindult valami.

Mintha villám csapott volna belém! Micsoda?! Hogy ne csináljam!? Van egy probléma, vannak eszközeim, amivel tudnék is segíteni a helyzeten, és mégse használjam őket!?

CSAK mert úgy érzem, hogy nehéz vagy nem tudok teljesen ott lenni!? És mondta mindezt Zsuzsi a legnagyobb természetességgel, mintha csak azt mondaná, igyál egy pohár vizet, ha szomjas vagy!Számomra ez addig teljesen elképzelhetetlen volt, hogy csak azért ne csináljak valamit, amitől jobb lehet, mert NEKEM nincs hozzá erőm.

Mindig azt éreztem, hogy tennem kell, hogy jobban menjenek a dolgok, és ha nem mentek jól, akkor még többet kell beletennem. Sok-sok meghallgatáshoz szolgáltatott témát az a mondat, míg végre megértettem, és tényleg el tudtam hinni, hogy nem egy alkalmon múlik a kapcsolatunk. Hogy meg tudtam engedni magamnak, azt, hogy most nem megy. Vagy épp most csak ennyi megy!

És van, amikor csak annyi megy, hogy felemelem a hangom! Vagy épp olyat mondok, amiről magam is tudom, rögtön miután kimondtam, hogy nem kellett volna.

Ez a megengedés magammal szemben, hatalmas érzelmi könnyülést hozott. Tudok ebben lenni! Figyelni, milyen érzés ez a helyzet, és csak lenni vele.

És sokkal jobban tudok arra koncentrálni, hogyan tudom rendezni a kialakult bonyodalmakat.

Így... Nálunk ezek működnek mielőtt, mikor, miután elhangzik néhány nem éppen kapcsolódós mondat!

Férjemmel van egy egyezményes jel, ha a másik - vagy akár saját magunk - úgy érzi, hogy nem tudunk úgy ott lenni, ahogy kellene, és ilyenkor a másik átveszi a helyzet menedzselését. Persze sokszor vagyok egyedül a gyerekekkel, és ilyenkor nincs lehetőség erre.

Kihangosítom - ha megy, még játékosan az szuper -, ami bennem van! "Ajaj, itt egy gyerkőc, aki sehogy sem akar öltözködni! Én meg már csomó mindent próbáltam, hogy rávegyem, de nem megy! Kezdek egyre türelmetlenebb és feszültebb lenni! Mit tehetnék még?" Ettől a helyzet persze ritkán oldódik meg. De volt már olyan, hogy az ötéves elmondta, milyen gombokat nyomogassak rajta, hogy öltözzön. És aztán tényleg öltözött is! :De azért ez a ritkább. Legtöbbször ez abban segít, hogy kicsit tudok ezáltal ventilálni, ami után könnyebb visszatalálni a szeretetteljesebb önmagamhoz.

Ha úgy alakul, hogy mégis nekiállok érvelni, győzködni, hangomat felemelni, ő ettől rosszul érzi magát, még inkább nekifeszül vagy sírni kezd, és még annyira sem halad semmi, csak még nagyobb lesz a kavarodás -, akkor utána megbeszéljük, mi történt.

Elmondom, hogy ideges voltam, türelmetlen! Egyáltalán nem oké, hogy felemeltem a hangom, de sajnos nem láttam már más lehetőséget.

És bocsánatot is kérek persze. "Ne haragudj, hogy ennyire türelmetlen voltam, de elvesztettem a fejem! Nagyon szeretlek!"

Közösen feszültséget vezetünk le,"oroszlánordítunk" mindhárman, ütjük a bokszzsákot, rugdossuk a babzsákot vagy párna csatázunk. 

Ha nálad is elszakad néha a cérna, attól még nem vagy rossz szülő!

Csak fáradt, túlterhelt, kimerült, eszköztelen...

És egy-egy hangos szótól nem romlik el a kapcsolatotok sem!

Ér bocsánatot kérni, megpróbálni legközelebb másképp, kitalálni közösen, nálatok működő megoldásokat.Hogy legközelebb jobb kedvvel, több örömmel és kevesebb feszültséggel telhessen a nap.