Oltás

Ma M. egy éves oltására robogtunk Z-vel hárman.

Z már a kocsiban mindent kitalált, hogy segíthetne M-nek elkerülni az oltást, láthatóan feszítette őt ez a helyzet.... Mindenféle orvosi találkozó nagy port kavar nála, és most az ezzel kapcsolatos feszültség már így is előtérbe került, hogy nem is ő kapott oltást.

Z: Lefröcskölöm a doktor nénit vízzel!

Én: Nem szeretnéd, hogy oltást adjon M-nek?

Z: Neem! - mondja ingerülten

Én: Hm. Értem. És miért nem?

Z: Mert fájni fog neki!

Én: Sajnálom, hogy ez ennyire nehéz most neked. 

A rendelőben M már attól elsírta magát, hogy a számára teljesen idegen szemüveges, maszkos asszisztens néni odajön, majd lefújja a karját hideg fertőtlenítő spray-vel. Innentől sírt, egészen, amíg ki nem jöttünk. Hiába tartottam a karomban végig, biztosítom róla, hogy itt vagyok és sajnálom, hogy fáj neki. Őt sérelem érte! És ennek hangot is adott, én leginkább csak hallgattam a panaszát...

Lassan csitult a sírás, elindulunk. A kocsiba beülve M már nem sírt, nyugodt.

Egyszer csak Z így szól: Anya! Odaadom ezt neki, hogy jó kedve legyen! - mondja, közben egy buborékfúvóját tartja a kezében.

- Rendben, ez nagyon kedves tőled! (Egyébként mostanában semmit nem akar odaadni M-nek )

Odaadta a buborékfúvót, és M felé fordulva így szólt: - És soha többé nem engedem, hogy a doktor néni oltást adjon neked! De úgy nem, hogy megfoglak, és elhozlak onnan mindig! - mondta már már harciasan.

Én nem szóltam semmit, csak elöntött valami melegség.

Innentől nem is esett több szó az oltásról, doktor néniről.

Sokszor nehéz, kimerítő, mennek a napi csörték köztük, harcok a játékokért, figyelemért, de ezek a pillanatok, amikor megcsillantják kicsiny lelkük legcsodálatosabb részeit, megdobogtatják a szívemet, és azt érzem, megéri, jól csináljuk, erőt adnak, és imádom őket!