Amikor "csak" kapcsolódásra van szüksége...

A nagyobbik tegnap teljesen zizi volt.

Nem akart megcsinálni semmit, rámászott a tesójára, elvette a kezéből, ami nála volt, vitatkozott, alkudozott, ha úgy volt kiabált.

Rendkívül sok energiát elvitt, borzalmasan fárasztott és idegesített a viselkedése. Zavart, hogy nincs nyugalom és a saját dolgommal egyáltalán nem tudtam haladni, pedig valamit nagyon be akartam fejezni.

Azzal telt el fél óra, hogy vele próbáltam megbeszélni valamit, megkérni, hogy ne csinálja amit épp csinál, vagy győzködtem, természetesen sikertelenül.

Reméltem, megkapom azt a 15 percet, amire szükségem lett volna, hogy végezzek azzal, amit magam miatt csinálok, mondhatnám "énidő" gyanánt. Nagyon szerettem volna a felnőtt életemmel foglalkozni még picit, amiben töltődni tudok.

Éreztem, hogy nagyon feszül már az a bizonyos cérna.

Miért nem tud nyugodtan játszani?

Miért piszkálja folyton?

Mi abban a kézmosásban olyan nehéz?

Miért nem érti meg, hogy dolgom van?

Ilyen és ehhez hasonló kérdések cikáztak a fejemben. Közben pontosan tudtam, hogy ez így nem fog menni! De titkon reméltem, hogy most az egyszer hátha, mégis...valahogy...

De nem ment.

Ittam egy pohár vizet, félrevonultam a másik szobába, és felhívtam az egyik meghallgató páromat (a gyerekek addig az apukájukat fárasztották), akinek 3 percben ecseteltem, hogy mennyire unom már ezt, elegem van.

Miért nem hagyja békén a kisebbet és játszanak békében?

Nem akarom, hogy mindent ezerszer kelljen elmondani.Azt szeretném, ha megkérem valamire, akkor csinálja meg!

Meg egyébként is miért nem tud tekintettel lenni arra, hogy dolgom van (4,5 évestől ez teljesen reális elvárás lenne - na jó, nem az)...

Ő csak hallgatott, és figyelt! Letelt az idő, letettük a telefont.

Éreztem, hogy megkönnyebbültem.

Teljesen más idegállapotban mentem vissza a nappaliba.

Képes voltam valamelyest kívülről látni a helyzetet. Hogy valami gondja van, bántja, zavarja. Hiszen ő is jó, csak most valamiért nem tudja ezt megmutatni. Tudtam hozzá kapcsolódni. Odaültem hozzá, magam mellé húztam. Megkérdeztem, lenne-e kedve az ölembe ülni!- Igen! - hangzott félénken a válasz, így az ölembe vettem. Ringattam kicsit, mint a babákat, dúdoltam közben. Pár percig ültünk még így, majd megkérdeztem:- Mi a baj? Látom, hogy valami nem jó!? - erre odabújt még jobban az ölembe.- Nem tudom. - mondta csendesen. Én együttérzően hümmögtem, és ringattam még tovább. Odanyomtam az arcom az övéhez, és közben néztünk a semmibe. Aztán játszottunk puszilgatósat. Ilyenkor én kérdeztem, hova adjak még puszit, ő pedig mutatja, és oda naaagggyoooon hosszú, hangosan cuppanós puszit nyomok. Ezen most is jókat nevetett. Majd felállt, ment a dolgára, és játszott békésen tovább. Én pedig befejeztem, amit akartam.

Hogy mi volt a baj?

Nem tudom. Valószínűleg ő sem tudta, és nem is fogjuk megtudni soha.

Érezhetjük úgy néha, hogy jó lenne tudni, könnyebb lenne vele lenni, ha értenénk, ha tudnánk... 

És ez rendben van így!

Sokszor emlékeztetem magam a nehéz helyzetekben, hogy valami bántja, valami nagy és súlyos dolog és a segítségemre van szüksége. Persze ez így is nehéz tud lenni, és nem is megy mindig... 

És ez is rendben van!

Azon tűnődtem, milyen szuper lenne, ha a valaha volt összes szülő meg tudta volna, látni gyermeke "idegesítő" viselkedése mögött a segélykiáltást, mellyel azt üzeni, hogy nem vagyok jól, félek, dühös vagyok, egyedül érzem magam, valami sok volt, vagy épp túl kevés, segíts!

És a valaha élt összes gyerek megkaphatta volna azt a fajta kapcsolódást, amitől érzik, hogy szeretve és elfogadva vannak, a nehéz érzésekkel együtt is!

Azt hiszem, akkor egy elképesztően gyönyörű világban élnénk!