Szeparációs szorongás

A szeparációs szorongás egy teljesen természetes, fejlődési mérföldkő a babák életében, amikor felfedezik, hogy ők anyától különálló személyek, és ez egyszerre izgalmas, félelmetes és ijesztő számukra!

Sajnos azonban nekünk szülőknek, attól, hogy mindezt tudjuk nem lesz könnyebb ez az időszak!

Szülőként mindannyian hallottunk, olvastunk már róla és tapasztaltuk, tapasztaljuk élesben is.A kis totyogónk végtelenül ragaszkodó, csak velünk jó minden, árnyékként követ, nem lehet letenni, ébred milliószor éjszaka, cicizik egyfolytában, azzal sincs el, akivel korábban gond nélkül hosszasan eljátszott...

És ezek az időszakok igencsak próbára tesznek minket, az amúgy is kimerült, fáradt, sokszor egyedül túlélni próbáló anyaságunkban.

Ez elképesztően megterhelő időszak lehet számunkra érzelmileg! Hiszen a már épp önállóan eljátszogató porontyunk hirtelen olyan mérhetetlenül anyás lesz megint, hogy egy pohár vizet nem tudunk engedni magunknak anélkül, hogy ne csimpaszkodna ordítva a nadrágunkba, mert letettük arra a pár pillanatra!

És ezek az időszakok általában akkor jönnek, mikor már épp "önállóbb" lett a picúr.Voltak napok, amikor simán eljátszott 10-15 percet is a jelenlétünkben, nekünk pedig volt időnk picit rácsodálkozni, milyen ügyes, okos, boldog a babánk!

És már épp elhittük, hogy lehet ez jobb, könnyebb, szebb, cukibb, vidámabb, egyszerűbb...

Aztán beüt a "szepa", és minden megint nehezebb lesz.

Egy időre legalábbis biztosan.

Olvashatunk, kaphatunk számos tanácsot, mit tegyünk ezekben az időkben!

Hagyjuk picit sírni, semmi baja nem lesz!

Beszéljünk hozzá inkább, ne szokja meg, hogy felveszik minden nyikkanásra!

Hagyjuk nyugodtan mással, úgyis abba marad a sírás, ha elmegyünk!

Hiszen a hiszti csak nekünk szól!

Mindez azért van, mert nagyon magunkhoz szoktattuk, túlságosan anyás....

A Kapcsolódó Nevelés szemüvegén nézve minden picit másabb megvilágításba kerül. A fenti állítások egyáltalán nem vagy részben, és másképp értelmezve igazak inkább!

A Kapcsolódó Nevelés eszközei szuperül használhatók a szeparációs szorongás időszakában is!

Hozom a saját tapasztalataimat, mi mit próbáltunk, és hogyan működött.

- Minden érzelem érvényes!

Számomra nagyon fontos tudás - és nem csak a szeparációs szorongás kapcsán, hanem úgy általában véve a gyereknevelésben, de ilyen kiélezett helyzetekben különösen, -  hogy minden érzelem teljesen jogos!

A miénk is és az övé is! A bennünk lévő feszültségtől kezdve, a vágy, hogy egyedül lehessünk pár percet, az ő félelme, és hozzánk való ragaszkodása.

Mind mind rendben vannak! Nekem ennek a megértése, elfogadása nagyon sokat segített.

Ennek a mély felismerése egyébként egy meghallgatás alkalmával történt, ahol eljátszhattam őt, ilyen helyzetekben, kipróbálva, milyen érzés gyerekként a különféle anyai reakció. Ez után a játék után, döbbentem rá, mennyire érződik szavak nélkül is, ha valaki nem szívvel lélekkel van ott velünk.

És hogy egyáltalán nem csoda, hogy "levakarhatatlan vagyok gyerekként, ha a számomra biztonságot adó egyetlen személytől azt érzem, nem szívesen van velem, amikor én csak vele érzem biztonságban magam!" A páros meghallgatás életet menthet!

Az elsőszülöttem extrém anyás volt mindig is, és így a szeparációs szorongás időszaka szinte fel sem tűnt - vagy inkább állandósult az életünkben. És én nagyon elfáradtam ebben az első pár évben. Sokszor kívántam, hogy hadd legyen már nyugtom, csak 5 percre! Aztán persze bűntudatom volt. Hiszen annyira cuki, szeretni való és okos. Ekkor még nem volt meghallgatópárom, nem is igazán volt terem ezekről az érzésekről beszélni.

Sokszor azt éreztem, hogy mindenki élvezi az anyaságot, boldog, mosolyog, csak én lógok ki a sorból, mert sokszor nyűgnek éreztem a folyamatos készenlétet. Sokat segített, hogy később ezekről az érzelmekről Páros meghallgatásban beszélhettem, kiadhattam magamból.

A második babánk sokkal önállóbb első perctől kezdve, de vele is érzem, néha, hogy bekapcsol az a teljesen jogos elvárásom, hogy szeretnék nélküle lenni, magammal, a saját dolgaimmal időt tölteni.Azt tapasztalom, hogy ilyenkor, ha nincs lehetőségem töltődni, vagy meghallgatásban ezekről beszélni, ő - és a nagyobb is - extrán rám cuppannak. Érzik a bennem lévő feszültséget, és csak még inkább keresik a biztonságot nyújtó közelségem. Amitől meghallgatás hiányában én csak még inkább feszülök. Így belekerülünk egy ördögi körbe. És én még feszültebb leszek, ők meg még inkább engem akarnak! Ha viszont észreveszem - és mostanában szinte mindig észre veszem -, hogy ebben a "hagyjatok békén!" állapotban vagyok, tudok saját időt szervezni magamnak, töltődni, meghallgatva lenni, akkor eltűnik a feszültség a rendszerből, és könnyebben kikavarodunk a szorongásból is, én is sokkal szeretetteljesebben állok hozzájuk.

- Kukucs!

Nálunk nagyon szerette, szereti mindkét gyerkőc a kukuccsolós, elbújós - megtalálós - egymásnak nagyon örülős játékokat, minden verzióban. Én bújok el és bukkanok elő, ő les ki az ajtó mögül, pléd alól, szekrényből. Bárhonnan előbukkanni, nagyon menő, és vidám dolog, és lehet nagyon-nagyon örülni az újra találkozásnak.

És nem feledkezhetünk meg róla, hogy a nevetés milyen szuper feszültségoldás - gyereknek, felnőttnek egyaránt.

- Gyerekidő

A rendszeres gyerekidő szintén szuperül támogatja a szeparációs félelmek feloldását. Egyrészt lehet játszani a fentiekhez hasonló játékokat - ha a gyerkőc kéri, másrészt folyamatos töltődést biztosít, amiben már nem is annyira félelmetes, hogy anya lelép 2-3 órára.

Én azt tapasztalom, hogy ha rendszeresen gyerekidőzünk, vagy akár még indulás előtt beiktatunk erre pár percet, sokkal kisebb indulatokat kell meghallgatnom, mint egyébként.

- Sírásmeghallgatás

Sírás persze mindezek ellenére lehet. Ilyenkor hagyok ennek teret, időt. Odaülök mellé, elmondom, hogy tudom, hogy rossz, ő is hiányozni fog nekem, de el kell indulnom pár perc múlva.

Addig még hallgatom, bújunk, aztán apa átveszi, és legtöbbször már nem sír, csak könnyes szemmel integet.

Kislányom 2,5 éves volt, mikor elkezdtem egy képzésre járni, ami havonta két teljes nap volt. Akkor még nem ismertem a Kapcsolódó Nevelést, és borzasztó nehéz volt az elválás. Torka szakadtából kiabált, hogy anya ne menj el, ne hagyj itt, és kapálózott utánam. A szívem szakadt meg. És abszolút nem tudtam, mit csináljak. Nem akartam így itt hagyni, hogy utánam ordít, így visszamentem még egy utolsó, utolsó utáni, legutolsó, legeslegutolsó... puszira, ölelésre.

És mindegyik után úgy kellett lefejteni rólam. Éreztem, hogy egyáltalán nem jó ez így, de nem tudtam, mi mást tehetnék. Valószínűleg teljesen összezavartam ezzel az anya elmegy-visszajön- megint elmegy csiki-csukival. És érezte, hogy már ideges vagyok, mert el fogok késni.

Akkor még azt gondoltam, a sírás rossz dolog.

Most már tudom, hogy nem az, egyáltalán nem, és szükségünk van rá, hogy jól, kiegyensúlyozottabban, boldogabban lehessünk!