Utazás hármasban
Repültünk.
Hármasban a két gyerekkel!
Korán keltünk, és előtte még háromszor ébredtem a kicsihez. A fejem fájt, a gyomrom émelygett.
Úgy, hogy moccanni sincs kedvem, és legszívesebben visszafeküdnék, és mindenki hagyjon békén.
Ráadásul még a gépünk is 45 perccel később indult.
Igen gyorsan jutottam arra az elhatározásra, hogy az elkövetkező 5 órát csak élje túl mindenki épségben, és ha megérkeztünk, már lesz segítségem!
Így kakaós csigát reggeliztünk, ami alapból nem szokott megtörténni.
Fel-alá szaladgáltak, amíg a váróban a beszállást vártuk.
A gépen le-fel sétáltak , a másfél éves vezénylete alapján.
A repülő koszos padlóján üldögéltek és az ülések alját vizsgálgatták.
De ezek most belefértek.
Nem voltam olyan állapotban, hogy határt szabjak, tudatosan nem is akartam tartani a kereteket, csak amit tényleg muszáj. Így még csak alternatívát sem ajánlottam a kakaós csiga helyett.
Arra az öt órára ez teljesen rendben volt.
Ezzel a végtelenül felszabadító érzéssel töltöttem az utazás és várakozás idejét, hogy nem kell megfelelnünk semminek és senkinek.
Ez és a közérzetem adott egy jókora lazaságot annak a pár órának, és számomra is meglepő higgadtsággal, türelemmel viseltem az utazást. Beszélgetünk az ötévesemmel, válaszolgattam a folyton csacsogó, kíváncsi, sokszor fárasztó kérdés áradatára.
Majd lassan megérkeztünk, egész gyorsan eltelt az út, és anyukám átvette a menedzselésüket!
Másnap azon gondolkodtam, hogy milyen jól sikerült az utazás. Hányingerrel és erőtlenül is! Talán még jobban is ment, mintha teljesen jelen tudtam volna lenni.
Nem volt kiborulás, hiszti, vergődés.
Jól érezték magukat.
Lett pár koszos zokni, nadrág és szükség volt egy alapos kézmosásra, de ennyi.
Nem mentünk senki idegeire, nem tettek kárt magukban és másban sem.
Akkor olyan állapotban voltam, hogy ha csokit akartak volna reggelire, az is rendben lett volna.
Ezt valószínűleg ők is levették.
Ennek ellenére, vagyis inkább pont ezért nem voltak extrém igények. Nem akartak csokit reggelizni. Nem követeltek képernyőt, bár láttak más gyereket tableten játszani a repülőn, nem merült fel bármi megvétele miatti kuncsorgás sem.
Együttműködőek, jófejek segítőkészek voltak mindennemű extra koordinálásom nélkül.
Ezt a történetet azért is írtam le, mert számomra is nagyon sok (újra) felismerést hozott.
Egyfelől érdemes bizonyos helyzetekben a határokat újra gondolnunk.
Valóban kell?
Ebben a formában?
Csak így lehet jó?
Mi lenne, ja most másképp csinálnánk?
És jó, ha tudatosítjuk magunkban, nem követünk el hibát, ha most kivételesen másképp csináljuk. Nem leszünk ettől következetlenek. A gyerekünk pedig nem fogja követelni a kivételes eljárást minden alkalommal, de ha mégis, szabhatunk határt a kérésének.
Az elmúlt 7 napban nálunk egyszer sem merült fel azóta a kakaós csiga, mint lehetséges regglei.
Másrészt izgalmas téma, hogyan hat a mi lelki állapotunk a gyermekeinkre, könyveket lehetne írni róla. Mennyire fontos, hogy mi nyugodtak legyünk ahhoz, hogy őket meg tudjuk nyugtatni
Mennyire zsizsegnek, ha mi feszültek, frusztráltak vagyunk egy helyzetben, és lesznek ők is azok. És mennyire érzik, hogy most anya épp nincs a top-on, és működnek együtt sokkal inkább, mint általában.
Harmadrészt pedig bármilyen neccesnek látszik is egy helyzet, ha mi magunk elfogadással, békével vagyunk benne jelen, az óriásit lendít a teljes rendszer működésén. Persze ezt leírni és mondani nagyon könnyű, kivitelezni sokkal nehezebb.
Nekem ebben sokat segít, ha felteszem magamnak a kérdést, mi a legrosszabbra, ami történhet?
És érzem, hogy feltehetném ezt a kérdést gyakrabban is, megkímélve magamat és a gyerekeimet is az alkalomadtán előbukkanó ideges, feszült, türelmetlen énemtől.