Vajas kenyeret akarok ebédre!

A nagyobb két hét után ma ment először oviba.

Volt beteg, elég magas lázzal, volt tavaszi szünet, utaztunk is...

Melós volt ez a két hét.

Voltak viták a tesóval: "De azzal én akartam játszani!"

Bővelkedett kiborulásokban is:"Vajas kenyeret akarok ebédelni!"

Határszabásokban: "Sajnálom, leves van és rizses husi, ezeket tudod ebédelni!"

És persze Sírásmeghallgatásokban: "Azonnal adjál vajas kenyeret! Nagyon éhes vagyok! Nem hallod, az szeretnék enni, csak az jó!" - Mindez ordítva, ahogy a torkán kifér. -"Sajnálom, most nem lehet!"- mondtam együttérzően.- "Adjál azonnal!"...

De ezek mellett volt sok összebújós meseolvasás, Lábujjbefalózoknimanó,telefonon játék Gyerekidőben (ami egyébként tiltólistás), biciklizés, főzőcske a kerti füvekből, megcsócsálós játék. Ha valamit csinál/ mond/nem csinál, akkor én viccesen nekiállok megenni Őt. Pl "ha megint idehajolsz elém és nem tudok olvasni, megcsócsállak!" És persze odahajol. Én csámcsogok, nyammogok, ő nevet. Közben narrálom is, "Jaj de finom ez a kis fülecske!" Ő kacag, és ha abbahagyom, mondja/csinálja megint, amit nem kéne. És ez megy, amíg bírjuk.

Ez is egyfajta határszabás.

Arra jöttem rá, hogy mennyire bírom én ezeket a napokat, és minden nehézség, visítás és durci ellenére annyira jó, hogy nem kell órára kelni reggel, van idő a matracon ugrálni és fetrengeni ébredés után, flangálni pizsiben, nem sürgetni senkit, rámondani, hogy persze olvasok reggeli után, 11 órára végezni a reggelivel, nem sietni az oviba délután, komótosan készülődni alvás után ki a kertbe, megcsúszni a vacsival, fürdéssel meg úgy mindennel.

Elképesztő nehéz két gyerekkel itthon, és megszámolni sem tudom, hány Párosmeghallgatás van mögöttem az elmúlt hetekben, de én ma reggel rádöbbentem, hogy mennyi, de mennyi mindent szeretek abban, ha mind itthon vagyunk!

És ezért végtelenül hálás vagyok! És mennyire más lesz ezzel a tudással nekivágni a következő szünetnek!